2009 november 18. Olasztelek

Viktor fotói itt

Vadrózsák

Csendélet

Portré










Megnyitó szövege

Kedves falusfeleim, olasztelekiek és kedves erdővidékiek!

Hazajöttünk.

Minél messzébb kerülünk itthonról, annál jobban érezzük hiányát, a megtett kilométerek hatványozzák a honvágy erejét. Az eltelt idő is, mit nem itthon töltünk.

2003, 2004-ben 11 hónapot Kaliforniában éltem, ahol újra felfedeztem magamnak Erdővidéket. Az Interneten.

Kányádi Sándor ötlete nyomán, ki azt sugallja, hogy minden magyar szót, képet, hangot fel kell vinni az internetre, így teremtve meg az illyésgyulai haza a magasbant, kerestem, kutakodtam szűkebb hazám után. De nem találtam akkor szinte semmit róla.

Egy internetes fórumon egy topicot, egy helyet hoztam létre Erdővidékről, amiért több szidást, mint dicséretet kaptam azóta, de ott, a virtuális hazában, az internet sűrű dzsungelében otthon éreztem magam.

Hazajöve, otthon – most már Szentivánlaborfalván – szinte naponta beütöttem az Olasztelek szót a keresőkben, kutatva, keresve a híreket, képeket.

Egy nap olaszteleki idős néni címmel Boriska néném arca villant elém. Rebeka nagyanyám testvére, gátaji Nagy Ferenc felesége.

A vadászok izgatottságával nyomoztam, hogy ki készíthette a képet, s miután megtaláltam, azonnal levelet írtam neki.

Nagy Viktor volt.

Viktorról gyermekkoromból kevés emlékem van. Dalmi testvérem osztálytársa volt, és a szomszédban nagyapjáéknál láttam néha Öcsikékéknél. Nem emlékszem, hogy beszélgettünk, együtt játszottunk volna.

A hírekre emlékszem, hogy kiment Magyarországra. Ennyi.

Talán ezért volt eleinte furcsa számomra az az öröm, amit az internetes találkozásunkkor éreztem, a szövegeit olvasva, képeit nézegetve.

És nem tagadom, hogy Viktor blogja késztetett arra, hogy jobban odafigyeljek Olasztelekre, Erdővidékre. Most már tudatosan.

A ma kiállított fényképek önmagukban beszélnek, nem érzem magam arra hivatottnak, hogy azokat kommentáljam, értelmezzem.

Talán az élethelyzetet, amely ezeket a képeket szülte.

A honvágy, az otthonkeresés, a visszatérés képei.

Arcok. Emberek.

Magunkkal visszük ezeket, és gyermekkorunk arcai ott vannak minden arcban, mosolyban mit felnőtt fejjel látunk.

Mozdulatok.

Önkéntelen vissza-visszatérnek. Dejavu szerűen keressük az elsőt, miből ered a többi, az otthoni történetekből.

Tárgyak.

Lehetnek modernek, posztmodernek, vagy népiesek, mindig az otthoni csűr, műhely, istálló, ereszalja, tisztaszoba vagy nyárikonyha s a bennük lévő tárgyak árnyait, fényeit, körvonalait, egymásra való utaltságukat keressük bennük.

Újrarendeznénk a világot, hogy csak egy kicsit is hasonlítson a régihez, az otthonihoz. Sikertelenül, de soha fel nem adva.

Tájak.

Vonatból, repülőből, autóból vagy gyalogosan ott vannak körülöttünk. Síkság, dombok, hegyek, völgyek, folyók, patakok, vagy ezek összhangjai, vagy akár diszharmóniája.

Rájuk csodálkozunk, és közben a Kecsedi kertet, Kormos partját, Gátalját, Nyilakot, Szászfüvest, Danel hegyet, Rókalikat, Nagy Pista rétjét keressük bennük, s ha egy kicsit is hasonlít rájuk, lehet, hogy csak a tudatunkban, örömmel csomagolánk be magunknak.

Viktor egy ilyen csomagot hozott haza. Vallomása szerint:

„ gondolatok, s emlélek sorakoznak, itt a fejem belsejében, a kimondhatatlaság mezsgyéjén. Ahogy a hazatérő nem talál bele a zárba a kulccsal a lázas izgalomtól, pedig de sokszor megtette azt korábban, kinyította a zárat. Mit nyított ki? Mindig nyítva állt előtte, de most már úgy lép be az egykori otthonába, hogy előtte kopog; de még mielőtt elindult volna, hogy haza térjen, ünnepi ruhát öltött fel, s miközben öltözött végig arra gondolt… Istenem, megyek haza, és otthon vendég vagyok..(….).

Nehéz ezt értelmes szavakba formázni. Talán nem lehet. Talán nem kell.
S közben arra gondolok, hogy hasonló szituációban, én mit fogalmaztam volna bele Neked a megnyító szövegbe.”

A képek, tájak, emberek, tárgyak nem csak önmagukat jelentik, hanem az emlékeket is, amelyekkel hozzájuk kapcsolódunk. És talán még valami mást is, amit nekünk kell kiolvasnunk belőlük.

Nem hagyhatom ki egy nemrégi felismerésemet e beszédből, még ha nem is tartozik szorosan ide.

Édesapám minden gyermeke születésekor ültetett egy fát.

1963-ban, Jutka születésekor az udvaron belül egy fenyőfát.

1965-ben, Dalmi születésekor az udvarra egy körtefát.

1970-ben a kerítés elé, a házak alá egy hársfát, ahogy nálunk mondják: szádokfát.

Azért 1970-ben, mert én 1969 decemberében születtem.

A gyermekek sorsa követte a fák sorsát. Véletlen, de sajnos igaz.

Jutka, kinek a fája a kerítésen belül van, itthon maradt Olaszteleken.

Dalmi, kinek a fája 1992, 93-ban kiszáradt: meghalt 1992-ben.

Én, kinek a fája a bennvalón kívül van: elkerültem otthonról.

Allegóriának szép és jó. Másképp véletlen és fájdalmas párhuzam.

De valós. A fák és gyermekek története. A képek története.

Mindenkinek ajánlom a kiállítás képeit szellemi kalandként, honvágy csökkentőként és emlékébresztőként, a szépség iránti vágyunk kielégítéseként.

S egy kicsit azért, hogy tudják: hazajöttünk.

Kicsi Nagy Viktor hazajött

Köszönöm, hogy meghallgattak.